A Fény asszonya

Boldog Mária Alfonza reményének erénye

„A mennyország nem üres!” (így írja XVI. Benedek a Spe salvi kezdetű reményről
szóló enciklikájában, 5). Olyan emberek vannak benne, akik Jézus Krisztusban
reménykedtek.

Egy keresztény életének reménytelinek kell lenni. A keresztényeknek „van jövőjük:
nem mintha részletesen tudnák, hogy mi vár rájuk, hanem általánosságban tudják,
hogy az életük nem ér véget ürességben. Csak akkor válik elviselhetővé számunkra
a jelenlegi élet, ha a jövőre pozitívan tekintünk. Azok, akiknek reményük van,
másképp élnek, képesek másképp élni, mert új életet kaptak, és tudják, hogy
mindennek, ami velük történik, van értelme (vö. Spe salvi, 2). „Egy igazi keresztény
soha nem szomorú, még akkor sem, ha a legkülönbözőbb megpróbáltatásokkal kell
szembenéznie” (XVI. Benedek: Üzenet a 24. Ifjúsági Világtalálkozóra).

Mi a reményünk tárgya? A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) a következőképpen
határozza meg a reményt: „A remény az az erény, amellyel a mennyek országát és
az örök életet kívánjuk boldogságunkként, miközben Krisztus ígéreteibe vetjük
bizalmunkat, és nem a saját erőnkre, hanem a Szentlélek kegyelmének segítségére
támaszkodunk” (KEK 1817). „A remény erénye megfelel annak a boldogság utáni
vágynak, amelyet Isten minden ember szívébe helyezett” (KEK 1818).

A boldogság utáni vágy – nem a világ által kínált, hanem az igazi emberi boldogság
utáni vágy – már kora ifjúságától kezdve megmutatkozik boldog Mária Alfonzában.
Teljesen és fenntartás nélkül egyedül Istenbe veti reményét. Általában imáiban fejezi
ki bizalommal és reménnyel teli hozzáállását. Erzsébet már kislányként bizalommal
kéri a kegyelmet, hogy elkerüljön mindent, ami sérti Istent, vagy ami bűn: „Jézusom,
ugye nem engeded, hogy nagyon megbántsalak?” Állandóan kifejezi szentté válási
vágyát. „Jézusom, ugye segítesz nekem szentté válni?” Sok ilyen kifejezést ismerünk
az önéletrajzából, különösen Erzsébet betegségének időszakaiból: „Jézus,
mindenekelőtt hűséges akarok maradni a te kegyelmedhez. Te vagy a támaszom,
benned bízom.” Itt figyelhetjük meg azt a bizonyosságot, amellyel Erzsébet Jézushoz
fordul. Ez a bizalomból fakadó bizonyosság Erzsébet (később Mária Alfonza anya)
imáinak jellemző vonása. Elöljáróként állandóan kéri az Urat, „hogy megkapja
a szükséges világosságot kötelességei teljesítéséhez”. Reichard atya írásaiban
hangsúlyozza azokat a bizalmas beszélgetéseket, amelyeket Mária Alfonza anya
állandóan folytatott az Úrral: „Minden ügyben, amivel foglalkozik, Isten segítségét
kéri, és személyes kéréseként adja elő. Megmutatja neki gyengeségét és
tudatlanságát…” Amikor látogatókat kell fogadnia, jelölteket kell irányítania, vagy
valamit meg kell oldania a kolostorban, bátran mondja isteni jegyesének: „Kedves
Jézusom, csináld meg ezt egyedül!” „Tudod, hogy semmire se vagyok képes.
Ez a te dolgod!” A nővéreknek és novíciáknak szóló oktatások tele vannak a bizalomra
és a reményre való buzdítással: „Minden bizalmukat Isten irgalmába és Jézus Krisztus,
a mi isteni Megváltónk érdemeibe helyezzék.” Bizonyosan ismerünk számos eseményt
az életéből, amikor boldog Mária Alfonza bizalomteljesen vetette reményét Istenbe,
kérve Isten beavatkozását, amikor a kolostor anyagi nehézségekkel küzdött.
A válasz azonban mindig megérkezett.

Maga a kérő ima a remény erőteljes kifejezése, mivel azon a bizalmon nyugszik,
hogy Isten tud segíteni az embernek, és meg tudja neki adni Isten eljövendő
országának kegyelmeit.

Amit boldog Mária Alfonza hosszú lelki életének útján elengedhetetlennek ismert fel
– nevezetesen, hogy hasonlóvá váljon Jézushoz és a Lelkével legyen áthatva,
– azt nekünk, lányainak is ajánlja mint hitünk, reményünk és szeretetünk alapját.

Amikor az imáról beszélt, mindig kifejezte belső vágyát, hogy Jézus előtt álljon,
és „egész nap magasztalja és dicsérje az ő nevét”. Ezt a belső magatartásának
üzenetét bízta ránk, az Isteni Megváltó nővéreire is.

Az Első Szabály központi része a következő kijelentés: „Az Isteni Megváltó
Leányainak szelleme legyen Jézus Krisztus, az ő Istenük és példaképük szelleme.
E szerint a példa szerint kell a rend tagjainak rendezniük külső és belső életüket.
Igen, Jézus Lelkének kell őket állandóan és olyan erőteljesen éltetnie, hogy az egész
külső lényükben megnyilvánuljon, és– ahogy az apostol mondja – Jézus élete
nyilvánuljon meg halandó testükben” (vö. 2 Kor 4,11).

Természetesen, ezt a szöveget Reichard atya fogalmazta meg, de biztosan tudjuk,
hogy mindig hűen idézte Mária Alfonza anya minden kijelentését. Elképzelhetetlen,
hogy éppen ezen a ponton ne vette volna figyelembe a Mária Alfonza anyával az új
kongregáció megalapításával kapcsolatos beszélgetéseit. Az is elképzelhetetlen, hogy
elhatárolódjon attól, ami addig Mária Alfonza anya lelki tapasztalatának lényegét
képezte, akinek lelki útját oly gondosan követte. Amikor boldog Mária Alfonza
reményének erényéről beszélünk kijelenthetjük, hogy reményének alapja Isten volt,
akinek emberi arca van, és aki a végletekig szereti az embereket. A szegények,
a betegek, az elhagyatottak és mindazok, akik segítségre szorultak, kitüntetett helyet
foglaltak el szívében. És pontosan ezt akarta megmutatni nekünk Mária Alfonza anya
életével tanúságot téve arról, hogy Isten országa az, ahol Istent szeretik, és ahol
az ő szeretete megérint minket, ahol megtapasztaljuk az ő szeretetét, és ahol
viszonozzuk ezt a szeretetet. Jézus Krisztus és az ő szeretete az, amelyet a
keresztáldozat minden emberért megmutat.

Boldog Mária Alfonza nemcsak megmondja, hanem meg is mutatja nekünk, hogyan
hasonuljunk Jézushoz. Nem ragaszkodhatunk kizárólag az emberi utánzás
elsődleges értelméhez, nevezetesen ahhoz, hogy „Krisztus útján járjunk”, vagy
„kövessük Krisztus példáját”. Fennáll ugyanis annak a veszélye, hogy megelégszünk
a Jézus és azok közötti külső kapcsolattal, akik utánozni vagy követni akarják őt.
A szöveg túlmutat a jelentés kérdésén, és azt mondja, hogy az Isteni Megváltó
nővéreinek „külső és belső életüket e minta szerint kell rendezniük”. Lényegében
arról van szó, hogy lelki életet alakítsanak ki Jézus Krisztus élete szerint, és Jézus
életmódja és cselekedetei szerint éljenek, miközben szoros kapcsolatban legyenek
Vele. A szöveg folytatódik, és a szó valódi értelmében misztikus szintre lép:
„Jézus Lelke állandóan, és olyan erőteljesen éltesse őket, hogy az egész külső
lényükben megnyilvánuljon, és hogy – ahogy az apostol mondja – Jézus élete
megnyilvánuljon halandó testükben.” Krisztus Lelke így válik a lelki élet, viselkedés
és cselekvés aktív alapjává. Ebben az értelemben a Gal 2,20-ból vett idézet teljes
összhangban van ezzel a gondolattal: „Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.
” Ez a következőképpen fejezhető ki: Már nem az én lelkem jár át engem,
hanem Krisztus Lelke jár át. Már nem az én lelkem járja át a cselekedetemet, hanem
Krisztus Lelke. Az egység Krisztusban abból fakad, hogy az Isteni Megváltó Leányai
Jézus Krisztusban élnek, és Jézus Krisztus él (és cselekszik) bennük.

Életünk igazi csillagai azok az emberek, akiknek sikerült helyesen élni.
Ők a remény fényei. Egyikük a fény asszonya (ahogy Winling professzor nevezi),
boldog Mária Alfonza. Miért ne lehetnénk mi is azok, a remény fényei?

Források (a felsoroltakon kívül):
Raymond Winling, A Fény asszonya
Raymond Winling, Előadás a nővéreknek a 2006-os oberbronni általános káptalanon